Először van Óbudának főkertésze. Dr. Kerényi-Nagy Viktorral a kerület zöldügyei mellett arról is beszélgettünk, miért jó, ha egy kertésznek zöldujja van, miért lesz valaki első látásra szerelmes a rendszertanba, és miért jön kapóra, hogy pedagógusi diplomamunkáját a konfliktuskezelés témájában írta.
Ön lett Óbuda-Békásmegyer első főkertésze. És ezzel a gyakorló botanikus imádott növényeit hivatali íróasztalra cserélte le. Azért ez némi magyarázatra szorul…
Talán közelebb visz ennek a megértéséhez, ha tisztázzuk: nem újsütetű hivatalról van szó, már 1865-ben volt a fővárosnak főkertésze. Fuchs Emil több mint harminc esztendőn át dolgozott hivatásában, és bármilyen meglepő, már akkoriban egy zöldebb Budapestért. Egészen 1940-ig élt e tisztség, amelyet mindig is szaktekintélyek töltöttek be, és amely olyan rangos feladat volt, akárcsak mondjuk a főépítészé. Így már bizonyára érthető, hogy egy gyakorló kertész számára miért megtiszteltetés, kihívás és lehetőség ez a feladat.
Abban szintén hiszek, hogy itt is megvalósíthatom azt, amiért mi, kertészek valamennyien dolgozunk, hogy az örökkévalóságnak egy parányi szeletét elcsíphessük. Hiszen mi már régen nem leszünk, amikor a fák, a parkok, amelyeken munkálkodtunk, még mindig élnek, és a maguk nyelvén rólunk beszélnek…
Mindez már egy felnőtt érett, mindannyiunkat elgondolkodtató meggyőződése. Mesélne nekünk az útról, amely idáig vezette?
Ötgyermekes család harmadik szülötte vagyok. Családi házban nevelkedtünk, a szüleink kiskorunktól fogva bevontak minket a kert gondozásába. És ez hatalmas élmény volt, megtanulni a növényekkel kommunikálni, mert bizony, ha furcsán is hangzik, de létezik ez a különleges nyelv, amely a gondozott és a gondozója között él. Akárcsak a ránk bízott állatokkal, csak persze itt nagyobb a kihívás. Ezért is tartják úgy, hogy az igazi kertésznek zöldujja van, azaz rendelkezik ezzel a speciális képességgel, hogy érti a virágok, fák, bokrok beszédét.
És abba, hogy a kerti foglalatosságok szeretete pályaválasztássá érett, szerepe volt annak is, hogy a nyolcvanas években, amikor felnőttem, még beleszámított a családi költségvetésbe, hogy mi magunk mit tudunk megtermelni, mit nem kell megvásárolnunk. Ez a fajta önellátás is – és az ezzel járó jó érzés, hogy nem csupán máshol termesztett, utaztatott, előrecsomagolt ételek kerültek az asztalunkra, hanem a saját kertünkből is – hozzájárult az elköteleződésemhez. Így kerültem tizennégy évesen a terület egyik legrégebbi oktatóintézményébe, a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Szakközépiskolába.
Önt kutatóként is számontartja a szakma. Taxonómus, áll a titulusai között. Aki, a lexikon magyarázata szerint, a rendszertan tudósa. Hát ettől nem igazán lettünk okosabbak…
A rendszertan, amelybe én a Budapesti Corvinus Egyetem első évében beleszerettem, a növénnyel foglalkozó tudományok sarokköve. Egyszerűen összefoglalva: segítségével meg tudjuk különböztetni a növényeket, feltárja, akár termesztettről, akár vadon élőről van szó, hová tartozik az, mely fajokkal áll rokonságban, azaz micsoda is valójában. Talán így az is érthető, kutatóként miért erre indultam. Bár a galagonya- és a rózsafajok tanulmányozásának éveket szenteltem, a gyakorlattól sohasem akartam eltávolodni. Így még Óbudán is megfordultam diákmunkásként, az akkor még létező itteni kertészeti vállalatnál. Arra szintén nagyon büszke vagyok, hogy van olyan kert, amelyet immár tizenhat esztendeje én gondozok, tartok fenn. De még a hivatali munka sem teljesen idegen tőlem, dolgoztam már önkormányzatokkal, így például megterveztem a Tabáni Tanösvényt, amely a Budai Vár szomszédságában ma is látogatható.
Tehát nem csupán a tudomány, a gyakorlat embere is. Akkor kezdjük is a mindennapi gyakorlat felől: mi az, amit most, novemberben a kerület növényszerető, tenni vágyó lakóinak tanácsolna?
A lombok színesedésének, hullásának van itt az ideje. Csodáljuk őket, ám amint kezd felszaporodni az avar, nyomban szemétként tekintünk rá, amit el kell takarítani, amit el kell takaríttatni. Mintha megfeledkeznénk arról, hogy a levelek értünk dolgoznak, például oxigént termelnek, és megkötik a városi port. Sőt még így, a földön heverve is szolgálnak: táplálják a talajt. Így azt javaslom, ahol csak lehet, hagyjuk ott. Ha ezt választjuk az elszállíttatás helyett, nemcsak a környezetet, de a kerület pénztárcáját is kíméljük, hogy adóforintjainkat másra költhessük.
A „zöldinfrastruktúra-hálózat fejlesztése” is ott van a főkertész feladatai között, olvashatjuk a kerületi képviselő-testület határozatában. Segítsen nekünk megérteni, mit is jelent ez.
Említett elődeink is ezen dolgoztak már száz évvel ezelőtt, csak akkor még más szavakkal fogalmazták meg törekvéseiket. A zöldhálózat építése nem más, mint például a városrész parkjait összekötni fasorokkal. Ez, amit zöldfolyosónak is nevezünk, nem csupán az itt élő embereket szolgálja, hanem minden élőlényt, az állatokat is, amelyeknek a városi növényzet ad otthont. Mondhatjuk azt, a főkertész feladata, hogy a kerület zöldfelületeit visszakapcsolja a természetbe. És ennek a része például az is, amit a lehullott falevelekkel kapcsolatban tanácsoltam.
A főkertész kinevezésének céljai között szerepel az is, hogy a zöld- és egyéb tervezett fejlesztések egymással harmóniában valósuljanak meg. Kinek új lakások építése, kinek az utakat kijavítása, míg másnak üzem létesítése vagy az Óbudán éppen aktuális fásítás a halaszthatatlan ügye. Az ő szempontjaik nem biztos, hogy megegyeznek…
A személyem, a mindenkori főkertész személye lehet az, aki ezeket az eltérő igényeket harmóniába tudja hozni, harmóniában tudja tartani. Én látszólagos konfliktusnak szoktam nevezni, amikor például a hivatal pénzügyi, a városfejlesztés esztétikai, a civilek természetvédelmi érvei egymásnak feszülnek. Hiszen mindannyiunk célja okos beruházásokkal szép és fenntartható környezetet teremteni, amely húsz vagy akár negyven év múlva is megállja a helyét. Legfeljebb abban konfrontálódhatunk, melyik úton induljunk el a megvalósítás felé. Tanár is vagyok, a diplomamunkámat az iskolai konfliktusok kezeléséről írtam. Remélem, az egyetem erre a feladatra is felkészített.